Háború és béke

Nagy tér, nagy ido, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkíséro emlékalakzatok, csecsemosírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek idotlen bölcsessége – egészebb világ teremtésére elbeszélo még nem vállalkozott, ha csak egy nem: az Iliász szerzoje. Tolsztoj sem azelott, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bo esztendojében, mikor szelleme minden erejével a regényt futve „csak írónak”, semmi másnak vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is a próféta még, de a nagy kérdezo, s feldúlja néhol látomása rendjét, csak hogy kérdezhessen. Thomas Mann szavaival: „Muvészi szemszögbol nézve mégis ez a titáni ügyefogyottság adja muvének azt az óriási erkölcsi nyomatékot, azt az Atlaszhoz mérheto morális izomterhelést és felkészültséget, amely a szenvedo Michelangelo világára emlékeztet.”