Goriot apó

Balzac maga nevezte regényének hosét, Goriot apót „az apaság krisztusának”. A mu ma is úgy él a köztudatban, mint egy szenvedo, kiszolgáltatott, mártírumot vállalt apa története, a lányai által kisemmizett, oket mégis az utolsó pillanatig szereto öregember regénye.

A regény megértéséhez tudni kell, hogy a magára hagyott Goriot apót egyedül szánó, temetésén egyedül részt vevo Rastignac más Balzac-regényekben nagy karrieristaként szerepel, szalonok hose, a legszebb nok kegyeltje, az élet igazi császára. Itt azok a vonásai állnak elotérben, amelyek megmagyarázhatják, hogy e talán legfontosabb balzaci hos miért egyúttal a leginkább komplex, jóból és rosszból legbonyolultabban „kikevert” alakja a szerzo embergalériájának. Rastignac ugyanazon penzió lakója mint Goriot apó, éles szemmel hamar észreveszi azt is, hogy miért nem viszonozzák, miért nem viszonozhatják lányai apjuk szeretetét, milyen társadalmi – kötelezo érvényu – mozgások irányítják még a legkisebb, legmeghittebb sejt, a család belvilágát is. Ugyancsak a penzió minuciózus leírásából kapunk eloször képet arról a Párizsról, amely a további darabok legfobb színhelye, a „nagy” társadalomnak mintegy szimbóluma lesz.

A regény vége, utolsó jelenete a világ regényirodalmának legtávlatosabb, legsejtelmesebb zárásai közé tartozik: Goriot apót eltemetve egy egész világ temetodik el. Rastignac híres szavai a temeto hegyérol látható esti Párizshoz: „Most mirajtunk a sor!” – nemcsak saját pályája további küzdelmeit jelzik, nemcsak kihívást jelentenek, de új világok születésének próféciáját is.